A nagy Ő megjegyzése: Azt reméltem, leírod az álmodat.
Vadgesztenye megjegyzése: Nem tehetem.
A nagy Ő megjegyzése: Miattam? Mert olvasom a blogot?
Vadgesztenye megjegyzése: Igen.
A nagy Ő megjegyzése: De jól esne kiírni magadból?
Vadgesztenye megjegyzése: Igen.
A nagy Ő megjegyzése: Akkor tedd azt! Esküszöm a szeretteim életére, hogy nem fogom elolvasni, amit írsz!
Vadgesztenye megjegyzése: Szeretlek.
A nagy Ő megjegyzése: Én is. Épp ezért most megyek is...
Szóval az álom... Reggel volt, felébredtem, kinyitottam a szememet. Emlékszem, a nap gyönyörűen sütött és mosolygásra késztetett. Felültem és nagyot nyújtózkodtam, aztán fel akartam kelteni Őt, hogy neki is megmutassam, milyen szép napra virradt. Az is eszembe jutott, hogy elmehetnénk piknikezni. Ő háttal aludt nekem a takarót a fejére húzta. Kuncogva megböködtem a hátát, mire felmordult. Pont úgy, mint mindig, mikor felkeltem. Lassú mozdulattal felült és megdörzsölte az arcát, aztán... Felém fordult. Az arcát ráncok borították, a haja pedig ősz volt. Rám mosolygott, olyan kedvesen és szeretettel, mint mindig és a szeme... A szeme tele volt élettel. Én mégis zokogni kezdtem. Képtelen voltam abbahagyni még akkor is, mikor magához ölelt. Most is... most is sírnom kell...
1 megjegyzés:
Nem gondolod, hogy ha túl rövid bejegyzéseket írsz, az olvasóid lázadozni fognak az olvasóid!
Megjegyzés küldése